Mindenkinek van egy története. Ha nincs, akkor játszunk közösen egy jót, és akkor majd lesz.
Császár Claudia vagyok, 25 éve fotográfus, egy 14 éves nagylány és egy 7 éves nagyfiú édesanyja.
Első hallásra nagyon meglepő a weboldalad elnevezése. Ez nem más, mint cicafotozas.hu. Miért pont cicák?
Tizenkét éves korom óta lovagoltam, egészen amíg meg nem fogant a kislányom, de kisállataim világ életemben voltak otthon: halak, teknős, kismadarak. Tizenhat évesen vettem meg életem első kutyusát, egy magyar vizslát – és nagyjából azóta tudom, hogy fotós akarok lenni. Persze a sajtófotózás volt az első, ami elérhető távlatokban volt számomra. Az otthon tartott állatkák között az édesanyám valamiért sosem engedte megjelenni a cicát. Van egy jótékonysági motoros rendezvényem - immár 9 éve - amit én találtam ki, és én is szervezek évről-évre. Minden tanév elején közel 100 motoros közreműködésével motorozni visszük egy kör erejéig a Pető Intézetes gyerekeket Budapesten, hogy jól induljon a tanév. Éppen a szervezés vége felé jártam, mikor az egyik szponzorunk nyomdájának az udvarán megláttam életem első cicáját, Ajsát, aki teljesen elbűvölt. Akkoriban pont meghirdettem eladásra a fotós felszerelésemet, és ezzel párhuzamosan folyamatosan küldözgettem az önéletrajzomat mindenféle cégeknek, multiknak – eredménytelenül. A cirmos cica otthon szinte „követelte” a fotókat magáról. A kedves tekintetével és szabályos foltjaival szép lassan visszaadta a hitem a hivatásomban. Ahogy fotóztam őt, feltűnt, hogy ugyanúgy beszélek hozzá is, mint az ember modelljeimhez, ráadásul ő egyre inkább követi az instrukcióimat. Elkezdtem cicakiállításokra járni, ilyenkor vittem magammal a műtermi berendezéseket. Hamar kiderült, hogy nem csak Ajsa cicával van különleges kapcsolatom, hanem idegen macskákkal is sokkal gyorsabban fel tudom venni a kontaktust, mint mások.
Először sajtófotós voltál. Miért váltottál?
Érettségi után újságíró iskolába mentem, először Havas Henriknél a Budapest Média Intézetben, majd a JATE kommunkiáció szakán, újságíró-fotóriporter tagozaton tanultam. Mestereimnek köszönhetően nívós szerkesztőségekbe tölthettem a szakmai gyakorlatomat, így kerültem a 168 Óra hetilaphoz, itt kezdődött a szakmai pályafutásom, majd egyik újság jött a másik után. Fiatal voltam és fáradhatatlan. Fantasztikus érzés volt olyan emberekkel találkozni, kezet fogni, akiket az egész ország ismert, szeretett, illetve csodás érzés volt, hogy a saját szememmel láttathatom a világot az újságolvasók számára. Nagyszerű évek voltak. Dolgoztam a Budapest Ferihegy Nemzetközi Repülőtéren is a Malév - és a Repülőtéri Magazinnak, színházak falain voltak portréim, könyvek jelentek meg az általam készített fotókkal. A legnagyobb megtiszteltetés számomra az volt, amikor egyik mesterem, Szalay Zoltán – aki többek közt a Magyar Sajtófotó kiállítás szellemi atyja - életművi könyvébe az én fotográfiáim közül választotta ki a szerzői portréképet. A lányom születése után még vissza tudtam menni a már akkor is láthatóan haldokló nyomtatott sajtóba, de amikor fiammal lettem kismama, már sejtettem, hogy egy életszakasz talán végleg lezárul. Úgy szoktam fogalmazni, míg én babáztam, addig szinte kikopott alólam a szakma. A nyomtatott sajtó csaknem megszűnt és ezzel szinkronban az én életem is gyökeresen megváltozott. Megtapasztaltam, milyen egyedülálló anyaként gyereket nevelni, az exemmel harcolni, szülőket elveszíteni, álmokat megfakulni látni.
Említettél egyfajta újjászületést részedről. Miben nyilvánult meg?
Sokáig nem tudtam mit kezdeni ezzel a felismeréssel: hiába fotóztam hétvégente esküvőket, én sajtófotósnak tartottam magam. Mindig is volt műtermi felszerelésem, amit használtam is rendszeresen, de az újságok, a szerkesztőségek jelenléte nélkül nem tudtam elképzelni az életemet. Elszomorodtam, „befordultam”, depressziós lettem. Odáig jutottam, ha valaki megkérdezte az utcán, hogy vagyok, én válasz helyett sírva fakadtam. Ekkor jelent meg Ajsa cica az életemben, és „visszadorombolta” a hivatásomba vetett hitemet. Akkoriban sokat találkoztam egy régebbi főnökömmel, akiből coach lett, neki és a beszélgetéseinknek nagyon sokat köszönhetek. Így jött létre a cicafotózás.hu, majd a legjobbfoto.hu, és az élet egy olyan arcát mutatta be nekem ismét, melyet érdemes volt jobban szemügyre venni. Egyre inkább odafigyeltem az állatokkal való nonverbális kommunikációmra, az energiákra - melyeket ők sokkal érzékenyebben fognak, mint az emberek. Hamarosan kiderült, hogy az állatoknál használt energiakommunikációmat az újszülöttek fotózásánál is tudom hasznosítani, így elindultam kitanulni az újszülött fotózást. Workshopokon vettem részt, videókat néztem, illetve gyakoroltam, gyakoroltam és gyakoroltam. Közben két kiállításom is volt: az egyik a Cat Café-ban, „ŐK” címmel cicákat mutatott be különféle élethelyzetekben, a másik pedig a Lurdy Házban, ebből az anyagból naptár is készült. Civil gazdik és cirmosaik művészi akt fotókon szerepeltek a képeken.
Kutyusok, békák, egyéb háziállatok is jöhetnek?
A cicafotozas.hu után magától értetődően jött a kutyusfotozas.hu is, eddig a legextrémebb kisállatfotózásom egy kígyótenyésztőnél volt, de nyuszikat és vadászgörényeket is hoznak hozzám rendszeresen, illetve volt már fehér süni és agáma is a lencséim előtt. Bevallom, a pókoktól és békáktól irtózom, de ha látok egy szép szabályos pókhálót, harmatcseppekkel, akkor azért készül róla fotó, de nem tudom, mit szólnék egy olyan megkereséskor, amikor valaki azt mondja, van egy varangyos békája...
Mióta foglalkozol fotózással?
Az elmúlt 25 év alatt megtanultam, hogy a kamera túloldalán egy másik világ van. Az én feladatom csak annyi, mint egy antennának: közvetíteni az eseményeket, láttatni a szépségeket, megmutatni az életet. 15 évig voltak német dog kutyusaim – ez szinte a legnagyobb kutya fajta -, ez idő alatt megtanultam tiszteletbe tartani a többi ember érzelmeit. Nincs annál rosszabb, mikor valaki fél vagy tart valamitől és rá akarják erőltetni, mondván, hogy „úgysem bánt”. A másik fél tiszteletével kezdődik minden, legyen az cica, kutya, újszülött, vagy egy épület.
Manapság mindenki vagy szövegíró vagy fotós. Hogy lehet kitűnni? Cicákkal?
Mindenkinek van egy története. Ha nincs, akkor játszunk közösen egy jót, és akkor majd lesz. Azt szoktam mondani, a cicafotózás nálam olyan, mint a séf specialitása: természetesen tudok (és szeretek) mást is fotózni, de az elmúlt negyed évszázad tapasztalata itt sűrűsödik eszenciává. Hogy ki lehet-e tűnni? Vallom, hogy igen, de már nem úgy akarok kitűnni, mint annak idején, amikor az volt az elismerés, hogy a Magyar Sajtófotó Kiállításon szerepelt egy Makk Károlyról készült portrém. Most, ha valaki a napi posztom alá ír, hogy feldobtam a napját a fotómmal, illetve hogy jó felkelni, mert ilyen szép kép fogadta a Facebookon – számomra ez az igazi elismerés. Mikor az anyuka elküldi nekem a fotót, hogy a kislánya azzal a képpel a kezében alszik este, amit tőlem kapott napközben a műteremben, mert ügyes volt – ez is igazi elismerés, de az is, mikor a cicakiállításon odajön hozzám egy öreg néni, és mialatt sírva meséli el, hogy meghalt az unokája, hozzáteszi: micsoda megnyugvást jelentenek számára a munkáim. Mikor elkezdtem ezt a hivatást, rögeszmémmé vált, hogy úgy akarok fotózni, ha meghalok, ismerjék a nevem, mint mondjuk Robert Capának. Mára ez már nem számít, a legfontosabb emberek sosem fogják elfelejteni, és számomra ez a legfontosabb.
„Az oroszlánszelídítő nem véletlenül lett oroszlánszelídítő, mint ahogy a fényképész sem véletlenül lett fényképész.” - Susanne Sonntagtól idézel a honlapodon. Erre születtél?
Úgy érzem igen. Közgazdász szülők egyedüli gyermekeként csak önfejűségemnek és kitartásomnak köszönhetem, hogy idáig eljutottam. Édesanyámtól folyton csak azt hallottam „ez nem szakma, ebből nem lehet megélni”. Édesapám folyamatosan hitt bennem, bíztatott, mellettem volt mindvégig. Sajnos fiatal voltam még nagyon, mikor elveszítettem őket, de most már tudom, hogy mindkét oldalra szükségem volt, hogy megtaláljam az utamat. Az én életemben soha nem volt más opció, csak a fotográfia, és bár voltak kitérők, ma már azt is látom, ezeknek mi volt az értelme, hogyan hatottak építő jelleggel az életemre, munkámra.
Milyen terveid vannak még?
A másik kedvenc jelmondatom: „Nekem nincs konkurenciám, pályatársaim vannak” – szeretnék kisállatfotós workshopot tartani, jó pár ismerős a kezdő fotós workshop miatt is rágja a fülem, de igény mutatkozik mobiltelefonos fotótanfolyamra is. A solymári stúdióm tökéletes helyszín efféle tevékenységre is. Kollégáknak is szívesen kiadom pár órára, portfólióbővítés vagy gyakorlás céljából. Készülök újabb kiállításokra, a macskakávévós kiállításom pedig meghívást kapott Szentendrére a nyárra. Rengeteg tervem van: cuki cicákkal és kedves vagy vicces idézetekkel elektronikus képeslap küldés és így tovább. Folyamatosan jönnek az ötletek, már van külön füzetem is számukra, nehogy elvesszen bármelyik is.
(Köszönöm, hogy időt szántál rám, remélem neked is csaltam egy kis mosolyt a képeimmel a képedre, és aki még nálam is nagyobb „mosoly-csaló” az Bege Nóra kolleganőm, példaképem és barátom, ő művészetterápiás módszerekkel, a fotó-terápiás foglalkozásain csodákat alkot down szindrómás gyerekekkel, remélem őt is megismerhetitek.)